Szombati Szállítók

A kerettörténet egyszerű: interneten szerveződött csoport túrázik a Mátrában, kicsit eltéved és az egyik asszonyka úgy botlik, hogy a térdét szétvágja csontig az andezit törmelék. Mozgásképtelen, bekötözve, felpolcolva, tehetetlenül várja a fejleményeket.

Mentőhelikopter a filmekben létezik, a megoldásban magára marad a csoport.
Az egymást alig ismerő emberek szervezkedni kezdenek.
Egy túrázónak van csak térereje, ő hívja a mentőket, és tartja a kapcsolatot. Hogy idetaláljanak a hegyifutó-túravezető eléjük megy Kékesre. A sebesültet pozitív energiákat kap a sebére, hisz benne, jobban érzi magát tőle. Enni nem kap, ha műteni kell ez ne legyen akadály.

Megjönnek a mentősök és a helyi hegyi mentős. A sérültet ellátják, berakják a merev tepsiszerű hordágyba. A feladat innen kezd csapatépítővé válni. A mentő a Kékesen van, az út feléig tudott eljönni a hegyi mentők quad-ja, nem fér el az ösvényen tovább, és a vihar által kidöntött fákon sem tud átkelni. A hordágy betegestül alulról súrolja a mázsát, két kilométernyit vinni kell.

Az egymást alig ismerő emberek szerveződni kezdenek az első száz méter után. A hordágy nehéz, a keresztben fekvő szálfákon át kell emelni, az út keskeny és folyamatosan emelkedő. Nyolcan vagyunk férfiak. Négyen-hatan tudjuk egyszerre vinni a tepsit az úttól függően.

A csapat kitermeli a vezetőjét. Konkrétan senki sem vállalja, de a felemeléshez, átemeléshez, letevéshez, cserékhez szükséges. Valaki szinte észrevétlenül azzá válik, látszik civilben is határozott, irányításhoz szokott ember.

Férfi szerepek. Mindenki addig vitte, amíg bírta, amíg nem veszélyeztette a többieket az erőtlenségével. Ne már, hogy nem bírom addig mint ő, pedig fele olyan idős min én. Tacskó!

Férfiúi hiúság. A csapatban két pár és egy reggel óta bimbózó kapcsolat volt jelen. Mindhárom férfi sokat vállalt, és amikor kiálltak pihenni, a párjuk elismerő tekintetét keresték.

Női szerepek. Elsősorban az elismerő tekintet. Másrészt a cipekedés elején a párba tartozó hölgyek automatikusan átvették a férfiak hátizsákját, és ezt a példát a többi nő is követte. Nem a súly, a gesztus miatt volt fontos. A pihenőknél vizet adtak, eltakarították az útról a kisebb akadályokat a Szállítók elől. Érezették a fontosságunkat.

Bizalom. Egyrészt a hordágyvivők egymás iránti bizalma. Teszi a másik is a dolgát, szól, ha nem bírja. Másrészt a sebesült bizalma a hordágyvivőkben. Szegény az út elején borzasztóan félt, amin nem csodálkozom, béna lábbal, lekötözve, amatőröknek kiszolgáltatva.

Végkifejlet. Elértük a quadot, megtaláltuk a mentőt, a sérültet beszállították kórházba, megműtötték, jól van. Büszkék is vagyunk magunkra!

Önszámvetés. Kimerültem mint egy kutyaól. A Kékesre felérve félórát csak ültem. Bele kell törődnöm, hogy sok helyen én vagyok a legöregebb. Nem bírom már úgy fizikailag ahogyan régen, pedig elég erős vagyok. Régebben is megértettem nagyapámat amikor 85 éves korában elmentünk vasgerendát venni, és azt mondta: haggyad már én hozom! Nem bírta el, megsértődött a gerendára. Megérteni és átélni azért két külön dolog.
Tegnap óta nem vagyok egy Jason Statham (A szállító).

Ő tíz évvel fiatalabb, úgy könnyű!